A szerző a költészetről, a versek erejéről:

“A szavak olyan kódok, melyek által a varázsigék új értelmet nyernek, melyekkel az idegrendszer biokémiáját, a génjeink expresszióját is meg tudjuk változtatni. A versek, különösen a haikuk, csak megpendítenek valamit… Kevés szóval, inkább csak sejtetve. Épp azért, hogy ne akadjanak fenn az elme szűrőjén, hanem mélyebbre hatoljanak, ahol az igazi operációs rendszer van. […] A haikuk kontemplációs felületek, varázsigék, affirmációk, karakterfixáció-oldások, önmagunk újrateremtésének a lehetséges eszközei.

Olyanok, mint a táltos paripák, felpattanunk rájuk, és elvisznek minket egy belső tartományba…

Épp a töménységük miatt különböző időpontokban, én-állapotokban olvasva mást pendíthetnek meg bennünk, és más rezonanciák támadhatnak. Némelyek közülük bizonyos állapotainkban akár bosszanthatnak vagy idegesíthetnek is, kiválthatnak dühöt, veszteségélményt, hiszen megérintik az árnyékainkat… De evvel is lehetőséget adnak önmagunk teljesebb, összetettebb megéléséhez, hogy visszaszerezzük lehasított, elvesztett lélekrészeinket. […]

Mivel segítő szakmában dolgozom, pszichológusként, úgy gondolom, a haikuim is tükrözik, hogy a szavak-gondolatok-érzelmek-személyiség egymásra hatása foglalkoztat, és az ebben rejlő erőt a mindennapi munkámba is integrálom.”